November 1-je a mindenszentek, azaz „a halottak napja”. Nem népszerű dolog a halálról írni, sokunkat rögtön taszíthat a téma. Ez elvileg azért van így, mert a halál egy tabu, azaz a társadalom által kimondva vagy kimondatlanul tiltott téma.
Nem illik a halálról beszélni, mondjuk is pl., hogy „halottról jót vagy semmit”. Ha pedig valamiről nem beszélünk, akkor nem is nagyon tudunk róla beszélni. Mármint az erre való képességet is elveszíthetjük, vagy éppen nem sajátíthatjuk el, ha nem kapunk arra szavakat és „engedélyt”, hogy kifejezzük magunkat az elmúlással, halállal, veszteséggel kapcsolatban. Ez veszélyt hordoz magában, hiszen mindenki, minden egyes ember megél valamilyen veszteséget, valószínűleg többet, akár sokat is egy emberélet alatt.
Ez azt is jelenti, hogy életünk akár több pontján szükségünk lehet arra, hogy beszéljünk különböző veszteségeinkről valakivel.
Nem csak az a veszteség, amikor meghal egy szerettünk – a legtöbben erre gondolnak a szó hallatán, és a halottak napján valóban megemlékezünk. Ugyanakkor talán feledésbe merül a sok számos másfajta veszteség.
∙ Ugyanis akkor is veszteséget élhetünk meg, amikor egy párkapcsolat vagy akár egy szoros barátság bomlik fel: bár a másik fél még él, a kapcsolat már nem, és ez egy különös ellentét.
∙ Az is lehet veszteség, amikor költözés miatt elveszítünk egy otthont, egy életteret. Még az is lehet, hogy izgalmas és jó dolog vár minket a változás túloldalán, lehet, hogy egy jobb és tágasabb hely miatt hagytuk el a régi otthonunk. Ettől még valamitől megváltunk, ami nekünk fontos volt, az érzelmeink pedig nem logikát követnek.
Érdekes módon még egy másik személy sem kell ahhoz, hogy meg tudjunk élni veszteséget.
Akár önmagunkon belül is lehet ilyen tapasztalatunk: mondjuk, ha elveszítjük az identitásunkat, azonosságunk egy fontos részét. Mondjuk akkor, ha aktív felnőttéveink nagy része a gyermekeink, a család körül forgott, majd időskorunkra a gyermekeinknek már önálló élete, saját nukleáris családja lesz. Érezhetjük úgy, hogy nem találjuk a helyünket a világban akkor, ha már anyaságunk és apaságunk nincsen központi helyen az életünkben, sőt lehet, alig-alig idéződik meg. Az is lehet, hogy gyerekkorunk óta nagyon fontos szerepet játszott a munka, a tevékeny életmód, a folyamatos mozgás és „sertepertélés” az életünkben. Majd idősebb korunkra a testi korlátok miatt (legyen az betegség vagy egyszerűen a test öregedése) már nem tudjuk gyakorolni mindezt. Ezzel nemcsak magát a mozgást és annak az egészségmegőrző hatását veszítjük el, hanem akár énünk egy részét. „Ki vagyok én, ha nem vagyok aktív, ha nem mozgok, ha nem »teszek-veszek« és »sürgök-forgok«?”
Ha így nézünk a veszteségre, hogy az nemcsak a halál, hanem valami vagy valaki fontos elvesztése, akkor rájövünk, hogy egész életünk során nagyon sok veszteség érhet minket.
Egy teljes értékű emberi élet sem telhet el veszteségek nélkül, sőt, veszteségek hiányában nem is fejlődnénk.
A fontos életszakaszváltásokban is élhetünk meg veszteséget, ám a túloldalon jó esetben fejlődés vár minket. Például gyermekvállalás után is élhetünk meg gyászt, hiszen a korábbi „gyermektelen” életünk soha többé nem lesz már. Akkor is, ha izgatottan várjuk a pillanatot, amikor világra jön a gyermekünk, még akkor is nehéz lehet, hogy soha többé nem lesz már az, ami volt. Ám a gyász túloldalán szülővé válunk, és egy újfajta élet kapuja nyílik ki előttünk. Amikor pedig gyermekeink először belépnek majd az óvodába, el kell engedni a kezüket, és ez mindkét oldalon nehéz, ám a kihívás túloldalán a szülők és a gyermekek is növekednek. A gyermekeket a fokozatos önállóság és az önfeledt közös játék várja a túloldalt, a szülőket pedig egy másféle szülői szerep és a szülői büszkeség.
Ha így nézzük, akkor az életünk telis-tele van veszteségekkel. Fontos tehát, hogy tudjunk róla beszélni, és hogy legyen kivel megosztani az ezzel kapcsolatos dolgainkat. Nehéz, mert lehet, hogy felnőttként kell megtanulnunk kifejezni magunkat a halállal kapcsolatban. Ezt pedig úgy érdemes tenni, hogy egyszerűen elkezdjük valahol. Fontos, főleg, ha először fogunk bele, hogy legyen elég időnk megosztani egy bizalmas másikkal a gondolatainkat, és hogy olyan helyet válasszunk, ahol komfortosan érezzük magunkat. Például lehet, hogy jólesne áthívni egy szerettünket, és egy tea felett megosztani velük, hogy mindenszentek ünnepe mit mozgatott meg a mi lelkünkben. Milyen korábbi vagy jelenlegi veszteség az, ami mocorog bennünk, és amiről jólesne mesélni valakinek?
Langer Viola
pszichológus
www.nyugizona.hu
