Tükröm-tükröm

Száz számra írják és veszik az önismereti könyveket, akinek telik rá, önismereti terápiába vagy csoportba jár, egyszóval dübörög az önismeret-iparág. Freud óta tartja magát az az illúzió, hogy a lélek kitartó megfigyeléssel megismerhető. Freud, mint a legtöbb diktatórikus hajlamú nárcisztikus személyiség, a végén már hitt is abban, amit írt. Ezt azért talán mentségére fel lehet hozni. Mert máskülönben alaposan megvezette az egész nyugati kultúrát.

A pszichoanalitikus okoskodás belopódzott az irodalomba, a képzőművészetbe, és természetesen részévé vált a közgondolkodásnak is. Még ma is rutinszerűen használják az emberek az „elfojtást”, a „tudattalant”, az „Ödipális konfliktust” és egyéb analitikus zsargon kifejezéseket. A freudi determinizmus elv alapján minden lelki rezdülésünknek oka van a tudattalanban, és önismeret az, ha lelki tartalmainkat vissza tudjuk vezetni asszociációkon keresztül a tudattalanunkba, na és persze a tudattalan tartalmakat pedig gyermekkorunkra. Az önismeret megszerzésében a tudattalanba vezető „királyi út” az álom.

Az egész csak azon az aprócska tévedésen alapul, miszerint a lélek a minket ért hatásokat tükrözi vissza, és azért van lelkünk, hogy irányítson minket. Azaz, ha megismerjük a minket irányító lelki tartalmakat, akkor megismerjük a múltunkat, önmagunkat és ráadásként még bele is szólhatunk önmagunk irányításába.

A gombhoz varrjuk a kabátot

Hogyan is alakult ki kultúránkban az a szent meggyőződés, hogy a rossz gyermekkort rossz felnőttkor követi majd? A pszichoterápiákba olyan emberek szoktak jelentkezni, akiknek valamilyen problémája van. Boldogságcentrikus kultúránkban ez egyértelműen a szorongást, depressziót, sikertelenséget jelenti. A pszichoterápiák egy kaptafára vannak szabva:  nosza keressük meg a múltban a „kiváltó” okot. Nincs az az ember, akinek gyermekkorában nem történt valami, ha elég sokáig kotorászunk. Megszületett a kistestvér, meghalt a nagymama, új helyre költözött a család, sokat veszekedtek a szülők, vagy sokat ivott a papa. Mivel mindig szenvedő ember múltjában kutatnak, s mindig találnak valamit, ez kialakítja azt a meggyőződést, hogy a felnőttkori mentális problémákat gyermekkori „traumák” okozzák. Fordítva sosem történik meg a tétel ellenőrzése, azaz boldog és sikeres embereket nem szoktak keresztkérdésekkel sarokba szorítani múltjukat illetően. A boldog emberek történeteit ismerjük életrajzokból, nyilatkozatokból. És azt látjuk, hogy az ő életükben ugyanúgy tragédiák sorakoznak. De ez egy másik történet, erre azt mondjuk, ami nem tör meg, az megerősít.
De ha a két szálat összefésüljük, akkor bizony az jön ki belőle, hogy csupán egy bizonyítatlan teória a gyermekkori negatív életeseményeket összekapcsolni a felnőttkori problémákkal.

Gén vagy lélek?

Például a sokat kutatott öt alap személyiségdimenzió, mint a nyitottság, a barátságosság, a lelkiismeretesség, a szorongásosság és az introvertáltság 40-50%-ban genetikailag meghatározott. Hasonló genetikai hatásokat mutattak ki a boldogságképesség vagy a pesszimizmus-optimizmus vonással, de még a válási hajlandósággal kapcsolatban is. Ezek önmagukban megkérdőjelezik azt az elképzelést, hogy „tiszta lappal” születünk, és személyiségünkben ott hordjuk életünk történetét, azaz a minket ért hatásokat. Rossz nyomon jár tehát az, aki mondjuk gátlásosságát gyermekkori élményeire akarja visszavezetni. Nem azért, mintha a rossz gyermekkor nem eredményezhetne felnőttkorra visszahúzódó személyiséget. De sok félénk embernél nyoma sincs a boldogtalan gyermekkornak.

Ugyanazok a jó vagy rossz körülmények a születendő gyermek genomjának és a magzati korban őt ért hormonális és egyéb hatásoknak köszönhetően igen eltérő személyiséghez vezethetnek. Például jól ismert, hogy a nagy magzati tesztoszteronhatásra sok gyermekben a jobb agyfélteke válik dominánssá, s ettől a gyerekek egy része később művészi hajlamokat vagy kiemelkedő matematikai képességeket mutat, mások pedig gátolt temperamentumúakká válnak, ami nagy kockázatot jelent az élet során a depresszióra, a szorongásos –, és az atópiás betegségekre.

Amikor gátolt és nem gátolt temperamentumú kismajmokat azonos vagy ellentétes temperamentumú majomanyáknak adtak örökbe, a kismajmok felnőve genetikailag örökölt temperamentumuk és a nevelői hatás keverékei lettek. Az eleve gátoltnak született kismajmok gátolt anyjuk hatására félénk, ideges majmokká serdültek: ők lehetnének a gyermekkori „trauma” modell ékes bizonyítékai. Csakhogy a gátolatlan (értsd. eleven, kíváncsi, kalandvágyó) kismajmok sikeresen „túlélték” gátolt anyukájuk korlátozó nevelését, és felnőttkorukra is egészséges, érdeklődő, bátor majmokká váltak.

A csalfa emlékezet

Az emlékezeti típusok kutatása szerint vannak emberek, akik szenzitívek, azaz hajlamosabbak  a negatív emlékeket megőrizni, míg a represszívek általában csak a jóra emlékeznek. Az emlékezet szelektív, sőt, rekonstruktív, azaz nincs objektív emlékezet.

Ezt éppen Freud óta tudjuk, aki addig szekálta hisztériásnak diagnosztizált betegeit, míg azoknak derengeni kezdett valami gyermekkori szexuális trauma. Freud később meggondolta magát – ez is érdekes történet! –, és a szexuális traumákat onnantól vágyfantáziáknak nevezte. Azaz a pszichoterápiák visszatekintő elemzésében az emberek önigazoló módon emlékeznek. Amíg a homoszexualitást nevelési hatásnak tulajdonították, a férfi homoszexuálisok gyermekkori emlékeiben a kutatások agresszív, elnyomó apákat találtak. Később kiderült, hogy homoszexuális férfiak apjai közt semmivel nem volt gyakoribb az autoriter személyiség.

Akiket melanómával diagnosztizálnak, úgy emlékeznek vissza, hogy sokat napoztak, a melanóma mentesek pedig alábecsülik korábbi napozásukat. A bőr objektív vizsgálata cáfolja, hogy ez volna a különbség.

Önigazolóan észleljük a világot

A kognitív disszonancia teória lényege, hogy az emberekben feszültség támad, ha két egymásnak ellentmondó tudattartalom vonatkozik ugyanarra a dologra. Ha valakit megvesztegetnek, és közben becsületes embernek gondolja magát, a megvesztegetést átalakíthatja úgy, hogy az a hatalom bizonyos pozícióján már jár neki. Kevesen választják azt az megoldást, hogy korruptnak gondolják magukat, mert akkor a becsületesség érzésétől kéne megválniuk.

Amikor vizsgálták a vélemények alakulására a kis és a nagy jutalom/büntetés hatását, kiderült, hogy ez alapvetően befolyásolja az emberek gondolkodását – anélkül, hogy tudatában lennének ennek. Ha valakit a tudomány érdekében arra bírnak rá, hogy az éppen befejezett dögunalom vizsgálatról mondja azt a soron következő kísérleti alanynak, hogy csuda izgalmas volt a feladat, az illető egy hónap múlva úgy emlékszik már a kísérletre, hogy az valóban izgalmas volt.

Tetteink tudatmódosító hatására épül az a régi trükk is, hogy ha barátnak akarsz valakit megszerezni, kérj tőle szívességet. Minél nagyobb lesz a szívesség, annál inkább fog az illető barátnak tekinteni. A segítőben felmerül a kérdés: miért is segítek én neki? Hát mert szimpatikus. Valójában lehet, hogy csak kínos lett volna nem segíteni.

Gondolhatnánk, hogy azért itt tetten érhető az a „tudattalan vágy”, hogy jobbnak lássuk magunkat. Nos, kérjünk meg gyerekeket feladványok megfejtésére. De az egyik csoportnak ezért adjunk fizetséget. Amikor szünet lesz, a fizetséget kapók egyből pihenni kezdenek, mert nekik már munka a feladvány, a jutalomnélküli csoport viszont tovább dolgozik, mert őket (még) izgatja a feladat. Nem a „tudattalan”, hanem a helyet határozza meg, hogyan látjuk a dolgokat.

Nem befele figyelünk, hanem következtetünk

Az önattribúciós elmélet szerint az ember megfigyeli önmagát, és úgy következtet belső mentális állapotaira, ahogy egy külső harmadik személy tenné. Az iménti példában: ha azt látjuk, hogy valaki minden érdek nélkül izgalmasnak nevez egy vizsgálatot, akkor azt gondoljuk, őszintén mondta. És valóban, az illető is ezt gondolja. Ha 100 dollárt kap ezért, akkor azt gondoljuk, hazudott. Ha látjuk, hogy valaki önzetlenül segít máson, azt gondoljuk, talán a barátja, vagy, hogy jóember. Ha jutalmat kapunk a feladványfejtésért, arra következtetünk, hogy ez motivál minket. Amikor az 1960-as években amerikai fiatalokat arra vettek rá, hogy esszét írjanak a rendőrök barátságosságáról, utólag azt állították, hogy ők mindig is barátságosnak gondolták a rendőröket. Vagyis még emlékeik is meghamisultak a feladat hatására. Így higgyünk férjünknek/feleségünknek, akik az új szerető fényében azt állítja, mindig is rossz volt velünk.

Nem is tudunk arról, ami irányít bennünket

Az úgynevezett küszöb alatti észlelés azt jelenti, hogy olyan ingerek is befolyásolják viselkedésünket és gondolkodásunkat, amelyeket tudatosan nem észlelünk. Kísérletekben az emberek döntéseit befolyásolni lehetett láthatatlan vagy nem hallható üzenetekkel.

Hajlamosak vagyunk az ingereket mindig külvilági ingernek gondolni. A legtöbb inger pedig belülről származik. Agyunk folyamatosan küszöb alatti gondolatokkal és érzésekkel bombáz minket. A paranoid ember azért lát mindenben gyanús jelet, mert agya folyamatosan veszélyesnek minősít ártatlan jelenségeket is. Az optimista mindent kihívásnak, a pesszimista meg akadálynak lát. Ezeket észlelési sémáknak nevezzük.

Elme és evolúció

Mindezek a példák is azt bizonyítják, hogy a tudatunkban tettenért érzelmek, gondolatok, emlékek általunk át nem látható torzító hatásokat hordoznak. Észlelésünket velünk született mentális tulajdonságaink, evolúciósan preformált hajlamok, önigazoló mechanizmusok és tudatosan nem kontrollálható ingerek határozzák meg. Az emberi elme az evolúció során nem a világ és önmaga objektív megismerésére alakult ki, hanem minden ember a túlélési kísérlet egy variánsa.

Az evolúcióban egyfelől megteremtődik a sokféleség, hogy aztán a természetes szelekció kiválassza az életképesebb szervezeteket. Azért vagyunk sokfélék, mert sokféle életben maradási stratégia működik.

Az agyfejlődés csúcspontján megjelent az éntudat, azaz a majom és az ember már nem csak a többiek viselkedését és vélt szándékait észleli, hanem önmagát is, ahogy a többiek látják. Amit mi önmagunkról való gondolkodásnak vélünk, az valójában eltanult következtetési mód és magyarázat.

Az agykutatás egyértelműen bizonyította, hogy előbb cselekszünk és aztán értelmezzük cselekvéseinket. A 1980-as évek óta tudjuk, hogy nem az akarat indítja el a cselekvést, hanem a cselekvésszerveződés kései pontján „melléktermékként” jelenik meg az akarat. Agyunk irdatlan méretű komputer, amelyben rengeteg helyzetre van kialakult viselkedéses, gondolati és érzelmi válaszunk. Az akaratélmény valójában egy utolsó beavatkozási lehetőség az induló cselekvés legátlására, amivel vagy tudunk, vagy nem tudunk élni. Amikor dühünkben ordítani kezdünk, majd utólag megbánjuk, átélhetjük az akarat kétes szerepét a cselekvéseink kivitelezésében. A tudat valószínűleg csak akkor szerez tudomást bizonyos belső tartalmakról, ha nincs eltárolt megoldás a felmerülő problémára. Új helyzetet kell megoldani, konfliktus támad a tanult értékek és az elinduló viselkedés közt, stb.

Viselkedésünket alapvetően ingerek és sok évtizeden át elsajátított kondicionált szokások irányítják. A mi kis túlértékelt tudatunk csak lógó nyelvvel követi az eseményeket, és folyamatosan elméleteket gyárt arról, mit miért tettünk és gondoltunk. Ezek a gondolatok is persze a túlélés és a siker szolgálatában állnak, hiszen viselkedésünket állandóan igyekszünk a fennálló társadalmi normákkal összhangban láttatni. Mivel a tudat igencsak részleges és valótlan adatokkal rendelkezik az agyban lejátszódó folyamatokról, amit mi önismeretnek nevezünk, az egy illuzórikus magyarázat arról, hogyan működünk.

A valódi önismeret

Jogos ezek után a kérdés, hogy létezhet-e önismeret?

A kérdést úgy is feltehetjük, hogy vajon egy állat viselkedése kiszámíthatóvá válik-e, ha változatos helyzetekben megfigyeljük?

• A válasz: igen. Azzal a kikötéssel, hogy extrém helyzetekre nehéz előre jósolni.
• Emberre alkalmazva: ha megfigyeljük, hogyan reagálunk helyzetekre, milyen érzéseink és gondolataink támadnak, elég jó tapasztalati leírást kaphatunk agyunk működésére.

Életem során sokszor határoztam el ezt vagy azt, hittem, hogy az nekem fontos, aztán valahogy elodázódott majd elmaradt a kivitelezés. Megtanultam levonni a következtetést, hogy azt a dolgot igazából nem is akartam, csak azt hittem, az nekem fontos.

Az én önismeretem arra épül, hogy végigtekintek életemen, és a fő trendekből következtetek a szokásaimra, amiket nevezhetünk személyiségvonásoknak is. Vannak szokásos gondolataim, szokásos érzéseim és szokásos viselkedéseim. Amit nem tartok előnyösnek, azt igyekszem megváltoztatni. Nem úgy, hogy keresem az okokat, hanem úgy, hogy keresem a megoldásokat. De erről majd máskor…

Szendi Gábor
Klinikai szakpszichológus, író

www.tenyek-tevhitek.hu