Félelmetes játszma a koronavírussal! De hogyan tovább? Erről kérdeztünk négy híres és méltán elismert nőt, akik megosztották velünk gondolataikat. A Hogyan tovább? – Női szemmel című gondolatébresztő írások szerzői Bencze Ilona színművész, Illényi Katica hegedűművész, Tarján Zsófi énekes és Vészabó Noémi festőművész, író.
„Az élet él és élni akar” – írta Ady Endre 1915-ben, és most is élni akarunk. Élni, lélegezni, ölelni, szeretni, szabadon a napfényben. Szabadon, mert ez létezésünk legelemibb joga. Ha az ember szabadságát elveszik, a lényegét, a lelkét veszik el. Ez a világjárvány bezár és összezár, magunkkal és a legközelebbi családtagjainkkal. Félelmetes játszma: ki meddig bírja? Önmagát, a magányt, a másikat vagy éppen a zajos családi karantént.
Mégis azt hiszem, óriási beavatás ez. Szív-apály, szív-dagály. Elfulladnak a szavak, a karok éjjelente szorosabban ölelnek vagy ölnek. Ki milyen szinten tart itt, e földi sorsában. Talán most megtudja, hiszen megtanítja vagy megtaníthatja a vírus félelmetes és láthatatlan szörnye. Olyan, mint egy átok, melyről tudunk, hallunk, de még nem tudjuk fölmérni erejét. Csak rémisztget minket sötét árnyékok idején, olyan, mint az – eddig csak tévében látott – amerikai scifi. Ezekben a filmekben falra festettük az ördögöt, most pedig csodálkozunk, hogy eljött értünk.
Ne féljetek! – mondaná a szent, de a félelem beleivódott emlékeinkbe, tudatunkba, és nagyon sokan félnek. Távoli szerzetesek azért vonultak el a világtól, hogy azt így jobban szeressék. Lehet, hogy eljött az ideje, hogy megtanuljuk jól szeretni a világot? Nagy kérdés, hogy tudjuk-e „jól” szeretni. Mindenesetre sokan elgondolkodtak és újraértelmezték mostanában az életüket. Nemcsak a lakásunkat, a szekrényeinket takarítottuk, lomtalanítottuk, hanem a lelkünket is. Sőt!
A lelkünknek van legnagyobb szüksége egy hatalmas tisztulásra, megújulásra! Az emberiség nem előre halad, hanem – jobb esetben – körbejár. Minden dolognak van előzménye, semmi nem történik ok nélkül. Most kapkodjuk a fejünket, hogy micsoda pusztítást végeztünk magunk körül, mindig csak elvenni akartunk, és nem adni. Ez a maga farkába harapó kígyó, tetszik vagy nem, de „még nem nagy az ember”! Csak szipolyoztuk a bolygó testét, mindenre igényt tartva, mert azt hittük, minden a miénk.
Az emberek gyakran panaszkodtak, nyáron meleg volt, a tél hideg volt, minden túl kevés volt, vagy túl sok… Most viszont ketrecbe zártuk álmainkat, mert a korlátozások világát éljük. Meg kell tanulnunk újraértelmezni az életet, a családot, a társasági létezést, hiszen élni kell, mert az élet nem állhat meg!
Az életet nem lehet rabságba zárni, nem lehet megnyomorítani, nem lehet rettegésben tartani. Fel kell tápászkodnunk, meg kell rázni szegett szárnyainkat, és repülni kell újra és újra isten szabad ege alatt. Ha még szabad! „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!” De az életet kell őrizni és nem a halálról kell beszélni, mert aki túl sokáig bámul a kútba, azt magával rántja a mélység.
Meg kell ittasulnunk a létezéstől, be kell szívni a tavaszi virágok mézillatát, a teliholdas esték hűvös eleganciáját, az érintések varázsát. Újra kell fűzni szétgurult gyöngyeinket. Meg kell tanulnunk újra vágyakozni, mert a teli bevásárlókosarakat üres gyomrú emberek tolják, az állandóan telefonálók nem beszélnek semmiről, csak fecsegnek. Mert a ruháinktól roskadó szekrények előtt „nincs mit felvennünk”, mert a szerelmet ma kapcsolatnak hívják, pedig az szent, nagy ámulat, de múlik az idő, és lassan mi is vele múlunk.
Az emberek istent keresnek és önmagukat sem találják, szerelmes filmeken pityeregnek, közben ott ül mellettük egy ugyanolyan magányos ember. Szegény gazdaggá tett minket az élet, mert nem tudtunk már örülni semminek, csak kompenzáltunk evéssel, ivással, drogoktól kiütött bulizással, vásárlással, közben elfelejtettünk csöndben boldognak lenni vagy örülni a pillanatnak, amit megadott a sorsunk. A harsány üvöltözésben nem halottuk már a saját szívverésünk hangját sem, mert csakis kifelé éltünk, pedig az élet szórja a csöndes csodáit, de már régen nem halljuk meg.
Ritka, hogy a büntetés a bűn mögül elmaradjon, talán rászolgáltunk, talán nem? Hol az Igazság? – kérdezte a szentéletű Jób évezredekkel ezelőtt. Nyilván több Út is vezethet a nagy titokhoz, amely ott lapul mindenki szívében, ezért nem találjuk, mert nem a szívünkkel látunk, hanem az egóval, a türelmetlenséggel, és nem az igazit látjuk, csak a talmi mását. Pedig ahogyan a régi mondás tartja: „Sunt lacrimae rerumet mentem mortalia tangunt.” Van a tárgyaknak könnyük, és a mulandó dolgok a lélekhez érnek, azaz a halandó dolgok érintik az elménket.
Hátha kaptunk még egy lehetőséget, hogy rendbe hozzuk az életet, a világot! Nem a pánikot kellene szítani, hanem azt kérdezni: Mit tehetünk, hogy együtt győzzünk? De csak együtt sikerülhet, úgy nem, hogy várjuk a sült galambot, mert félelemben, boldogtalanságban élni gyávaság és elvesztegetett élet. Nincs időnk a gyűlöletre, a félelemre, a bizalmatlanságra.
Erdők, ligetek ígérete lehet egyetlen szem magban, vessük el hát a remény magjait, vegyünk egy nagy levegőt, öleljük meg szeretteinket, legyünk hálásak azért, mert élünk és lehetőséget kaptunk egy új élethez. Talán most sikerülhet megteremteni egy újabb aranykort, hiszen azt mindig megelőzte a kataklizma: vízözön, jégkorszak, háborúk.
Ez a koronavírus is egy hatalmas háború, mely a világot sötét, nyúlós masszaként tartja fogva. S ki tudja, hol a vége? Szörnyű bizonytalanság ez, mely felemésztheti az emberek lelkét, hitét és nem utolsósorban pénztárcáját. Bedönti a gazdaságot, összeomlott sorsokat, szétszakadt házasságokat hagyva maga után.
De minden hajnal ban új élet kezdődik! Mágikus nemzet vagyunk, hiszen történelmünk során, annyi balsors után mégis itt vagyunk Európa szívében, bástyaként, Őrzőkként. Tárjuk ki szívünket, és nyissuk meg álmainknak a kaput, szívjuk be a friss levegőt, lélegezzünk bele a ligetek csendjébe, szabaduljunk meg a félelmeinktől, ültessünk virágot, fogjuk kézen gyermekeinket, hátizsákunkba tegyünk a kenyér mellé egy szelet mosolyt is, szülessünk újjá!
Talán egy új kezdet küszöbén állunk, csak rajtunk áll, hogy mit kezdünk vele! Megtisztítottuk tereinket, utcáinkat, kitakarítottuk otthonainkat, átvizsgáltuk lelkünket, kapcsolatainkat, kötődéseinket és elengedéseinket. Az értelem most bölcsességgé válhat, az érzelem szeretetté, lelki tüzeink összeolvaszthatják életünk szétesett forgácsait. De csak akkor, ha teszünk érte, és figyelmünk az egységre, az összefogásra irányul. Őrzők vagyunk, és vigyáznunk kell a strázsán, mert rendezni kellene végre közös dolgainkat, hiszen adott az Isten feladatot, de ad a megoldáshoz erőt is!
Hangok vagyunk a világ hárfáján, de együtt szimfóniává nemesedhetünk, vízcseppek vagyunk a napfényben, de bennünk van az óceán kék álma, magányos csillagok vagyunk a sötét égbolton, de fényünktől ragyognak új hajnalok. Csak együtt győzhetünk a víruson, mert az élet él és élni akar…
Vészabó Noémi könyvei és mandalái megvásárolhatók a Galenus webshopban!
A többi interjú itt olvasható:
Illényi Katica
Tarján Zsófi
Bencze Ilona
